Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe.

Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat.



Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe.


Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot?


A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk.


Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem.


Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak.


Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.